Arthur Wellesley | |
![]() | |
Wellington herceg portréja (Thomas Lawrence képe, 1815/1816) | |
Nagy-Britannia és Írország Egyesült Királysága miniszterelnöke | |
Hivatali idő 1828. január 22. – 1830. november 16. | |
Uralkodó | IV. György IV. Vilmos |
Előd | Frederick John Robinson |
Utód | Charles Grey |
Hivatali idő 1834. november 14. – 1834. december 10. | |
Előd | William Lamb |
Utód | Robert Peel |
Katonai pályafutása | |
Csatái |
|
Született | 1769. május 1. Dublin, Írország |
Elhunyt | 1852. november 14. (83 évesen) Walmer Castle |
Sírhely | Szent Pál-székesegyház |
Párt | Tory |
Szülei | - |
![]() | |
Arthur Wellesley aláírása | |
![]() A Wikimédia Commons tartalmaz Arthur Wellesley témájú médiaállományokat. |
Arthur Wellesley, Wellington hercege (1769. május 1. – 1852. szeptember 14.) angol-ír katona és politikus, a napóleoni háborúk egyik kiemelkedő hadvezére, aki a waterlooi csatában legyőzte Napóleont. A tory párt színeiben kétszer (1828–1830 és 1834) volt az Egyesült Királyság miniszterelnöke.
Wellesley Dublinban született, angol származású arisztokrata családban, apja Mornington grófja volt. 1787-ben lépett be a brit hadseregbe. Írország kormányzóinak szárnysegédjeként szolgált, majd kipróbálta magát a politikában és ír parlamenti képviselőnek választották. 1796-ban alezredesként részt vett a forradalmi Franciaország elleni balsikerű flandriai hadjáratban. Ezt követően Indiába küldték, ahová bátyját, Richard Wellesley-t akkor nevezték ki a brit gyarmatok kormányzójának. Harcolt a Maiszúr elleni háborúban és a Tipu szultán bukása után őt nevezték ki a meghódított terület kormányzójává. 1803-ban a Marátha Birodalom elleni háborúban döntő győzelmeivel hozzájárult a konfliktus gyors lezárásához.
Miután visszatért Európába, kisebb megbízásokat kapott a napóleoni háborúkban, majd az ibériai háborúban kinevezték a brit erők parancsnokává. Létszámhátrányban levő hadseregével visszaverte a Portugália meghódítására irányuló francia törekvéseket és Spanyolországban éveken át jelentős erőket kötött le. Franciaország 1812-es meggyengülését követően portugál és spanyol szövetségeseivel kiűzte a franciákat az Ibériai-félszigetről, majd benyomult Dél-Franciaországba; itt érte Napóleon lemondásának híre. Győzelmeiért hercegi címet és hadseregtábornoki rangot kapott. Miután Napóleon 1815-ben visszatért, Wellingtont bízták meg a koalíciós haderő vezetésével. A waterlooi csatában porosz segítséggel legyőzte a végleg elbukó Napóleont.
A háború után a nemzeti hősként ünnepelt Wellington politikai pályára váltott. A tory párt színeiben 1828-ban kormányalakításra kérték fel. A katolikusok egyenjogúsítását biztosító törvénye miatt igen népszerűtlenné vált és kormánya 1830-ban megbukott. 1834-ben három hétre ismét elvállalt egy ügyvivő kormányfői posztot, míg az általa javasolt miniszterelnök, Robert Peel visszatért külföldről.
Wellington elsősorban a hadi helyzethez gyorsan alkalmazkodó defenzív stílusáról ismert. Leghíresebb győzelmeit létszámhátrányban aratta, miközben saját veszteségeit lehetőség szerint a minimumon tartotta. Minden idők egyik legjobb védekező taktikusának tartják, hadmozdulatait katonai akadémiákon oktatják. Példás katonai pályafutása során mintegy 60 kisebb-nagyobb ütközetben vett részt.[1]