Back Arthur Wellesley, 1ste hertog van Wellington Afrikaans Arþur Wellesley Forma Heretoga of Wellingatūne ANG آرثر ويلزلي Arabic آرثر ويلزلى ARZ Duque de Wellington AST Artur Uelsli Vellinqton Azerbaijani Артур Уэлслі Уэлінгтан Byelorussian Артур Ўэлсьлі BE-X-OLD Артър Уелсли, херцог Уелингтън Bulgarian Arthur Wellesley Breton
| Arthur Wellesley | |
 | |
| Wellington herceg portréja (Thomas Lawrence képe, 1815/1816) | |
| Nagy-Britannia és Írország Egyesült Királysága miniszterelnöke | |
| Hivatali idő 1828. január 22. – 1830. november 16. | |
| Uralkodó | IV. György IV. Vilmos |
| Előd | Frederick John Robinson |
| Utód | Charles Grey |
| Hivatali idő 1834. november 14. – 1834. december 10. | |
| Előd | William Lamb |
| Utód | Robert Peel |
| Katonai pályafutása | |
| Csatái |
|
| Született | 1769. május 1. Dublin, Írország |
| Elhunyt | 1852. november 14. (83 évesen) Walmer Castle |
| Sírhely | Szent Pál-székesegyház |
| Párt | Tory |
| Szülei | - |
 | |
| Arthur Wellesley aláírása | |
 A Wikimédia Commons tartalmaz Arthur Wellesley témájú médiaállományokat. | |
Arthur Wellesley, Wellington hercege (1769. május 1. – 1852. szeptember 14.) angol-ír katona és politikus, a napóleoni háborúk egyik kiemelkedő hadvezére, aki a waterlooi csatában legyőzte Napóleont. A tory párt színeiben kétszer (1828–1830 és 1834) volt az Egyesült Királyság miniszterelnöke.
Wellesley Dublinban született, angol származású arisztokrata családban, apja Mornington grófja volt. 1787-ben lépett be a brit hadseregbe. Írország kormányzóinak szárnysegédjeként szolgált, majd kipróbálta magát a politikában és ír parlamenti képviselőnek választották. 1796-ban alezredesként részt vett a forradalmi Franciaország elleni balsikerű flandriai hadjáratban. Ezt követően Indiába küldték, ahová bátyját, Richard Wellesley-t akkor nevezték ki a brit gyarmatok kormányzójának. Harcolt a Maiszúr elleni háborúban és a Tipu szultán bukása után őt nevezték ki a meghódított terület kormányzójává. 1803-ban a Marátha Birodalom elleni háborúban döntő győzelmeivel hozzájárult a konfliktus gyors lezárásához.
Miután visszatért Európába, kisebb megbízásokat kapott a napóleoni háborúkban, majd az ibériai háborúban kinevezték a brit erők parancsnokává. Létszámhátrányban levő hadseregével visszaverte a Portugália meghódítására irányuló francia törekvéseket és Spanyolországban éveken át jelentős erőket kötött le. Franciaország 1812-es meggyengülését követően portugál és spanyol szövetségeseivel kiűzte a franciákat az Ibériai-félszigetről, majd benyomult Dél-Franciaországba; itt érte Napóleon lemondásának híre. Győzelmeiért hercegi címet és hadseregtábornoki rangot kapott. Miután Napóleon 1815-ben visszatért, Wellingtont bízták meg a koalíciós haderő vezetésével. A waterlooi csatában porosz segítséggel legyőzte a végleg elbukó Napóleont.
A háború után a nemzeti hősként ünnepelt Wellington politikai pályára váltott. A tory párt színeiben 1828-ban kormányalakításra kérték fel. A katolikusok egyenjogúsítását biztosító törvénye miatt igen népszerűtlenné vált és kormánya 1830-ban megbukott. 1834-ben három hétre ismét elvállalt egy ügyvivő kormányfői posztot, míg az általa javasolt miniszterelnök, Robert Peel visszatért külföldről.
Wellington elsősorban a hadi helyzethez gyorsan alkalmazkodó defenzív stílusáról ismert. Leghíresebb győzelmeit létszámhátrányban aratta, miközben saját veszteségeit lehetőség szerint a minimumon tartotta. Minden idők egyik legjobb védekező taktikusának tartják, hadmozdulatait katonai akadémiákon oktatják. Példás katonai pályafutása során mintegy 60 kisebb-nagyobb ütközetben vett részt.[1]
- ↑ The Duke of Wellington: Soldiering to Glory BBC - History