A Notre Dame-korszak a zenetörténet jelentős középkori korszakához, az ars antiquahoz kapcsolható. A korszak elnevezésének eredete a párizsi Notre-Dame székesegyház szolgálatában működő zenészcsoporthoz, a Notre Dame-iskolához kötődik, mely a 12. század végi és 13. század eleji egyházi zene egyik központja volt.[1] A Notre Dame-iskola tagjai a 12/13. század fordulójának legnagyobb, többségében anonim zeneszerzői, közöttük név szerint egyedül két szerző ismert, Leoninus és Perotinus.[2]
A Notre-Dame-iskola pontos működésének meghatározása bizonytalan. 1160 körül kezdődött és legkésőbb 1250-ig tartott az az időszak, amikor az európai zenetörténet legmeghatározóbb helyszíne a székesegyház volt.
A Notre-Dame-iskola épített ugyan a Saint Martial-iskola vívmányaira, mely az egyszólamú zene központja volt, s a sequentia és a tropus műfajaiban virágzott, azonban meg is haladta azt. A Notre Dame-iskola kulcsszerepet játszott a többszólamúság fejlődésében, s olyan műfajokban alkotott jelentőset, mint a conductus, az organum vagy a motetta. Az organum itt érte el csúcspontját, és itt jelenik meg a discantus és később a clausula is.
Anonymus IV 1272 után írott traktátusában, a De mensuris et discantu-ban a korszak két legnagyobb mesterét, Leoninust és Perotinust név szerint említi meg, több zeneszerzőt név szerint nem ismerünk, de a legjelentősebb szövegíró, az elsősorban conductus-szerző Philippe de Chancelier neve szintén ránk maradt.
A korszak kétszólamú organumait tartalmazó Magnus liber organi de gradali et antiphonario bővítéseit valószínűleg maga Perotinus végezte el. A repertoár további ránk maradt forrásaiból nemcsak a Notre-Dame székesegyház, hanem feltehetően az iskola által meghatározott környékbeli templomok (a párizsi St-Germain-l'Auxerrois, a szintén párizsi Ste-Geneviéve-du-Mont valamint Beauvais és Sens) anyagait is megismerhetjük.