A nyugati marxizmus a marxista elmélet azon áramlata, amely Nyugat- és Közép-Európából az 1917-es oroszországi októberi forradalom és a leninizmus utóhatásaként jött létre. A kifejezés olyan teoretikusok laza gyűjteményét jelöli, akik a korai marxizmusnak a klasszikus és ortodox marxizmustól, valamint a Szovjetunió marxizmus-leninizmusától eltérő értelmezésén dolgoztak.[1]
A nyugati marxizmus filozófusait kevésbé foglalkoztatták a korábbi marxista irányzatok gazdasági elemzései, és helyette nagyobb hangsúlyt fektettek a kapitalista társadalom kulturális irányzatainak tanulmányozására. Mindez a marxizmus filozófiaibb és szubjektívebb aspektusait alkalmazva, valamint a kultúra és a történelmi fejlődés vizsgálatába a nem-marxista megközelítéseket is bevonva történt.[2] A nyugati marxizmust követőknek fontos témája volt Karl Marx elmélkedéseinek eredete Georg Wilhelm Friedrich Hegel filozófiájában, valamint Marx korai és humanisztikusabb műveinek felépülése, amit a „Fiatal Marx”-nak neveztek. A nyugati marxizmus evolúciójának kiemelkedő alakjai a közép-európai Lukács György, Karl Korsch és Lucien Goldmann; Antonio Gramsci olasz; a frankfurti iskolát alkotó német teoretikusok, különösen Max Horkheimer, Theodor Adorno, Herbert Marcuse és Jürgen Habermas; valamint a francia Henri Lefebvre, Jean-Paul Sartre és Maurice Merleau-Ponty.
A nyugati marxizmust elsősorban a szocialista forradalom kudarca formálta a nyugati világban. A nyugati marxisták kevésbé foglalkoztak a marxizmus tényleges politikai vagy gazdasági gyakorlatával, sokkal inkább a filozófiai értelmezésével, különösen a kulturális és történelmi tanulmányokkal kapcsolatban. A kapitalista társadalom vitathatatlan sikerének magyarázata érdekében szükségesnek érezték a nem-marxista megközelítések és a polgári kultúra minden aspektusának feltárását és megértését.[2]