Rankett

A rankett vagy rakett a reneszánszban zenében honos kettős nádnyelves fafúvós hangszer. A 16. század végén terjedt el, és a fagott szorította ki a 17. század végére.

Ekkor hagyományosan négy méretben készítették, diszkant- (szoprán), tenor-alt-, basszus és nagybasszus változatokkal. Mély hangfekvése ellenére a rankett viszonylag kis méretű hangszer (a diszkant-rankett csak 11,5 cm hosszú, de legmélyebb hangja a nagy G. Ezt különleges felépítése teszi lehetővé: teste egy fahenger, melybe kilenc párhuzamos furatot fúrtak. E furatokat felváltva kapcsolták össze a hangszer tetején és alján, melynek eredményeként egy hosszú, hengeres (cilindrikus) furatot kaptak egy kompakt testben. A hangszer tehát a mai fagotthoz foghatóan mély hangja ellenére olyan kis méretű maradt, hogy elfért az ember zsebében.

Szokatlan felépítése ugyanakkor a korszak többi fafúvós hangszerétől némileg eltérő fogásrendet eredményezett, mely egyfelől a görbekürt (és így a furulya) hét felső hanglyukjáéhoz hasonlított, de a kezeket oldalvást egymás mellé kellett tenni. Másfelől még további lyukak is voltak a hangszeren, melyeket hüvelykujjaival és mutatóujjának második percével fedett be a zenész, így megtoldva lefelé a hangszer alapskáláját akár egy kvarttal is. (Megjegyzés: a fagottnál ugyanezt billentyűk segítségével érik el.) Így a diszkant-rankett alaphangja névlegesen a kis c, de hangterjedelme nagy G-től d'-ig terjed, vagyis egy oktáv és egy kvint. Praetorius szerint a család többi tagjának hangterjedelme a következő volt: tenor-alt C-g; basszus F₁-c; nagybasszus D₁-A vagy C₁-G. Ez a tartomány felfelé még néhány hanggal bővülhet, mivel a reneszánsz ranketten a klarinéthoz hasonlóan lehetséges a duodecima-átfúvás. Ahogy Praetorius írja a Syntagma Musicum II-ben: "ha a rankettet jól fúrták, és jó zenész játszik rajta, még néhány hangot képes kiadni." A három máig fennmaradt eredeti reneszánsz rankettet két európai gyűjteményben őrzik; egyet a lipcsei Musikinstrumenten-Museumban, kettőt a bécsi Kunsthistorisches Museumban.

A barokk rankett, melyet J. C. Denner (1655–1707) nürnbergi hangszerkészítő fejlesztett ki, egyesítette magában a többszörösen hajlított furatot a kónikus vagy pszeudo-kónikus profillal; így e hangszer tulajdonképpen egy rankett formájú fagott. Tíz párhuzamos hangeres furata van, melyek átmérője fokozatosan nő, így az egész furat kónikusként működik, lehetővé téve az oktávátfúvást. A hangszerre számos csecset – fémből készült csőszerű toldást – szereltek, melyeket a mutatóujj középső ujjpercével, ill. a kisujjával fed le a zenész. A vízpára gyakran az eltávolítható rézcső hajlatában csapódik le, így a hangszer víztelenítése viszonylag egyszerűen megoldható a zenemű szüneteiben. Sajátosságai ellenére a barokk rankett egy sokoldalúan használható hangszer, nagy hangterjedelemmel és dinamikai tartománnyal. -Megfelelő nádat használva a barokk rankett hangterjedelme a barokk fagottéhoz hasonló tartományt fed le kromatikusan (B₁-től g'-ig). Így e hangszeren eljátszható ama kor basszushangszerre írt repertoárjának nagy része, amikor a rankett divatban volt. A barokk rankett fellmaradt példányai a berlini Musikinstrumenten-Museumban és a müncheni Bajor Nemzeti Múzeumban lelhetők fel.