Sorozatgyilkos

Sorozatgyilkos az az ember, aki három vagy több embert öl meg különböző (3 vagy több) időpontokban. A gyilkosságok között általában van egy nyugalmi időszak, amelyet érzelmi lehűlésnek is neveznek. Ez a periódus tarthat napokig, hetekig, hónapokig vagy éppen évekig is. A legtöbb sorozatgyilkos pszichopata (lelkibeteg), mivel általában személyiségzavarosak és nem elmebetegek, így gyakran normálisnak és kedvesnek tűnnek, amely a környezethez való alkalmazkodásban játszik szerepet (Hervey Cleckley amerikai elmeorvos a józan ész álarcának nevezi ezt a jelenséget). A gyilkosságokat hasonló módon követik el és az áldozatokban mindig van valami közös vonás (kor, nem, foglalkozás stb.).

A sorozatgyilkos kifejezést valószínűleg Robert Ressler FBI-ügynök alkotta meg 1974-ben.

A legtöbb ismert sorozatgyilkosnak zaklatott családi háttere volt. Sűrűn megalázták őket gyerekkorukban testileg, lelkileg vagy szexuálisan és az esetek többségében kapcsolat fedezhető fel a gyerekkoruk megaláztatásai és a gyilkosságaik között.

Kifejezetten motiválják őket a lélektani kényszerek, elsődlegesen a hatalmi és a szexuális kényszer. Mindenre alkalmatlannak és értéktelennek érzik magukat, sokszor a gyerekkori durva bántalmazások, a szegénység és/vagy a felnőttkori alacsony szociális helyzetük miatt. Azáltal, hogy bűncselekményeket követnek el, ellensúlyozzák ezeket az érzéseket, valamint a hatalom és gyakran a bosszú érzete is felerősödik bennük. Mivel általában ezek a gyilkosságok megfélemlítik a lakosságot és a rendőrséget is megtévesztik, az elkövető még több hatalmat érez a kezében. Ez a motivációs jelleg különíti el őket a bérgyilkosoktól és más többszörös gyilkosoktól, akiket a haszonszerzés vezérel. Például az 1820-as évek Skóciájában William Burke és William Hare 17 embert ölt meg, a testeket az edinburgh-i orvosi egyetemnek adták el. A kriminológusok többsége nem tartja őket sorozatgyilkosnak, mivel elsősorban haszonszerzés volt a céljuk.

A képzelőerő szerepe nagyon fontos egy sorozatgyilkos fejlődésében. Gyakran képzelődik gyilkosságokról kamaszkorában. Fantáziadús ábrándozásai a hatalom, az alávetettség és a gyilkosság köré csoportosulnak, valamint jellegzetes elemek is megjelennek, amelyek később a valódi tetteinél is feltűnnek. Egyesek élvezettel olvasnak a szadizmus különféle megnyilvánulásairól (nemi erőszak, kínzás stb.) és szívesen nézegetnek ilyen témájú képeket. Néhány esetben ezek a vonások nem jelennek meg.

Másoknál gyerekkorban bizonyos figyelmeztető jelzések (MacDonald-hármas) mutatkoznak:

• Gyújtogatás. A dolgok elpusztításában lelt öröm miatt vagy a figyelemfelkeltés, illetve a hatalomszerzés érdekében.
• Állatkínzás. Sok gyerek kiskorában kínoz állatokat (pl. letépi egy pók lábait), de a jövő sorozatgyilkosai nagyobb állatokat (kutya, macska) is megölnek, habár ezt inkább a saját szórakoztatásukra teszik, mintsem mások elrettentésére.
• Ágybavizelés. Idősebb korában is megtörténik vele, amikor már a gyerekek többsége kinőtte ezt a viselkedést.

Ezt a hármast 1963-ban fedezték fel, de egyes kutatók kétségbe vonják helyességét. Például sok gyereket elbűvöl a tűz és más természeti jelenségek. Az a tény viszont, hogy egy gyerek tud tüzet létrehozni, de villámot nem, a tűzgyújtást sokkal bensőségesebbé teszi.

Amikor elfogják és bíróság elé állítják, a sorozatgyilkos általában elmebajra hivatkozva felmentését kéri. Az amerikai igazságszolgáltatásban az elmebajnak jogi definíciója van, amelyet egy jó vagy rossz (1843-as M’Naghten-perben használták először) teszttel állapítanak meg. A M’Naghten-szabály alapján döntik el, hogy a vádlott tisztában volt-e cselekedete helytelenségével az elkövetés pillanatában.

A szakértők szerint a legtöbb sorozatgyilkos nem tud leállni a gyilkolással. Napjainkban ez a nézet vitatottá vált, mivel már olyan módszereket használnak elfogásukhoz (pl. DNS-teszt), amelyek korábban még nem léteztek. Mások szerint azokat az embereket, akik képtelenek uralkodni gyilkos ösztöneiken, sokkal könnyebb elfogni, így a statisztikákban is felülreprezentáltak.