Szemiopera

A "szemiopera", "drámai opera" vagy "angol opera" kifejezéseket a Restaurációs Irodalmon (lásd: Restoration literature) belüli színházi műsorok műfajmegjelölőjeként alkalmazták. Ezek maszkjáték-szerű jelenetekből álltak össze, szereplőik pedig egyszerre beszélő, táncoló és éneklő karakterek voltak. Első példái a műfajnak Thomas Betterton Shakespeare adaptációi, melynek zenéjét Matthew Locke szerezte. Locke halála után a műfaj második fénykorát Henry Purcell szemioperái jelentették, nevezetesen Arthur királyt és A tündérkirálynőt . A szemioperáknak végleg befellegzett, amikor az Lord Chamberlain külön helyet hagyott a zene nélküli játékoknak, illetve az új olasz operáknak.

A szemioperákat énekelve, beszélve és táncolva adták elő. A zenét általában a játék pillanatában írták, közvetlenül a szerelmi jelenetek után, vagy a természetfölötti erőket tartalmazó jeleneteket követően.

Megfigyelték,^[1] hogy Calderón több komédiája, amelynek zenéjét Juan Hidalgo de Polanco szerezte, műfajilag közelebb áll a szemioperához, mint a zarzuelai pásztorkölteményhez.

1. ↑ Curtis Price and Louise K. Stein: "Semi-opera" in New Grove Dictionary of Opera