Vincenzo Bellini

Ez a szócikk a zeneszerzőről szól. Hasonló címmel lásd még: Bellini (egyértelműsítő lap).

Vincenzo Bellini
Életrajzi adatok
Született	1801. november 3.  Szicíliai Királyság Catania
Származás	Olasz
Elhunyt	1835. szeptember 23. (33 évesen)  Franciaország Puteaux
Sírhely	Père-Lachaise temető Cataniai székesegyház
Pályafutás
Műfajok	opera
Díjak	a francia Becsületrend lovagja
Tevékenység	zeneszerző
A Wikimédia Commons tartalmaz Vincenzo Bellini témájú médiaállományokat.
Sablon Wikidata Segítség

Vincenzo Salvatore Carmelo Francesco Bellini (Catania, 1801. november 3. – Puteaux, 1835. szeptember 23. ) olasz zeneszerző. Szülővárosában szinte mindent róla neveztek el. Művészete halála után szinte feledésbe merült, de a 20. század első felétől a világszerte újjászülető bel canto és olyan kiváló énekesnők, mint Maria Callas vagy Renata Tebaldi halhatatlanná tették a nevét.

Szicíliában született, régi muzsikus családban. Zenei tehetsége korán kibontakozott nagyapja magánóráinak köszönhetően.^[1] 1819-től a nápolyi San Sebastiano konzervatóriumban tanult Nicolò Zingarelli tanítványaként.^[2] Első jelentős szerzeménye az Adelson és Salvini című opera volt, amelyet vizsgaelőadásként 1824-ben mutattak be hatalmas sikerrel a konzervatórium színházában.^[3] Ezt követte Bianca és Fernando című operája, amelyet a Teatro di San Carlo számára írt.^[4] Ennek sikere nyomán meghívást kapott Milánóba, hogy a La Scala számára komponáljon. Itt ismerkedett meg későbbi állandó szövegírójával, Felice Romanival. Első közös művük, A kalóz (1827) alapozta meg Bellini hírnevét Itáliában.^[5] Ezt követték további nagy sikerű művei: Az idegen nő, a Rómeó és Júlia, Az alvajáró, a Norma és a Beatrice di Tenda.

A komponistaként sikert sikerre halmozó Bellini magánélete szerencsétlenül alakult: nem sikerült elnyernie nagy szerelme, Giuditta Turina kezét. A Norma után összeveszett szövegírójával is.^[6] 1833-ban Párizsba költözött, Rossini és Heine barátja, a legjobb művésztársaságok kedvence lett. 1833-ban néhány hónapra Londonba utazott, ahol fényes fogadtatásban részesült. 1834-ben ismét visszatért Párizsba, ahol a párizsi Théâtre-Italien számára megírta A puritánok című nagyoperáját, amelyet rendkívüli lelkesedéssel fogadtak.^[7] Az ifjúkora óta betegeskedő zeneszerzőt néhány hónappal a bemutató után a Párizs melletti Puteaux-ban érte a halál – mindössze 33 éves korában.^[8]

Bellini a nápolyi iskola szerzői közül kivételes dallaminvenciójával tűnik ki. Első, még a kísérletezés korszakába tartozó operáján kívül a vígopera egyáltalán nem érdekelte. Dalműveiben az egyes számokat sokkal szorosabban összefogja a mondanivaló kifejezése érdekében, mint kortársai. Műveiben az ária is sokkal kifinomultabb, érzelmesebb lett. A korabeli operakomponisták közül Glinkára, Verdire és Wagnerre volt a legnagyobb hatással.^[9]

1. ↑ Rosseli, John. A young southerner, The Life of Bellini, 18-20. o. 
2. ↑ Forráshivatkozás-hiba: Érvénytelen <ref> címke; nincs megadva szöveg a(z) Rosselini24-26 nevű lábjegyzeteknek
3. ↑ Rosseli, John. A young southerner, The Life of Bellini, 30. o. 
4. ↑ Rosseli, John. A young southerner, The Life of Bellini, 30-35. o. 
5. ↑ Rosseli, John. Storming La Scala, The Life of Bellini, 46-50. o. 
6. ↑ Rosseli, John. False steps, The Life of Bellini, 115-117. o. 
7. ↑ Rosseli, John. Paris and death, The Life of Bellini, 115-117. o. 
8. ↑ Rosseli, John. Paris and death, The Life of Bellini, 146-147. o. 
9. ↑ Schonberg, Harold. Rossini, Donizetti és Bellini, A nagy zeneszerzők élete, 221-225. o.